A SportVitalitás táplálkozási tanácsadójának, Kovács Ildikónak, szakmai tevékenysége elismeréseként a Magyar Dietetikusok Országos Szövetsége a 2010-es évre „Az Év Terápiás Dietetikusa” díjat adományozta. Mi pedig ebből az alkalommal készítettünk vele egy átfogó beszélgetést. Szóba került a sport és a táplálkozás kapcsolata, illetve annak fejlődése az utóbbi években. Ezek mellett természetesen kíváncsiak voltunk arra is, hová lehet még fejleszteni a sporttáplálkozást, illetve miként lehetne egyre szélesebb körben eljuttatni a versenyzőkhöz a megfelelő étrendeket, alapelveket.

Gratulálunk az év dietetikusa címhez! Mit gondol, hol tart manapság a dietetikusok és a sportolók kapcsolata?
Amíg nem kezdtem ezzel a témával mélyebben foglalkozni azt gondoltam, sokkal közelebb állnak egymáshoz. Úgy tapasztalom a dietetikussal való rendszeres együttműködés ritka. A sportolók profi edzéstervet kapnak, és magas szintű edzésmunkát végeznek, de a tudatos táplálkozás, mint a napi rutin, a felkészülés eleme többnyire hiányzik.

Hova kellene eljutni? Hol tartunk a nemzetközi élmezőnyhöz képest ebben az összevetésben?
Nagyon rossz helyen vagyunk nemzetközi tekintetben. A sportolóktól bekért táplálkozási naplóból indulnék ki. A különböző sportágak versenyzőinek adatlapjait vizsgálva azt látom, hogy az étkezési és táplálkozási gyakorlat nem felel meg az egészséget és a sportági elvárásokat tartalmazó szükségleteknek, elvárásoknak. Az ezzel való foglalkozás és figyelem is hiányzik. Én azt gondolom, a nálunk fejlettebb országokban, ahol az edzésterven kívül az életmódot és a táplálkozást is szakember irányítja, ott sokkal közelebb került már a versenyzőkhöz és jóval tudatosabb a táplálkozással val foglalkozás.

Ön mióta foglalkozik dietetikával?
Közel 20 éve kerültem erre a pályára.

Amikor ezt a pályát választotta, mi volt jellemző a sport és a táplálkozás kapcsolatára hazánkban?
A helyzet még rosszabb volt, és a 20 év alatt érzékelhető és nyilvánvaló volt a fejlődés. Egy dietetikus szakember ezelőtt két évtizeddel sporttáplálkozást nem is tanult, tehát magának a szakmának is tovább kellett fejlesztenie önmagát a külföldi szakirodalom, majd a hazánkban is megjelenő tudományos kiadványok segítségével.

Minek tulajdonítja, hogy az utóbbi években végre elkezdett nagyobb hangsúlyt kapni a tudatos táplálkozás?
Azt kell, hogy mondjam, a táplálkozás téma bizonyos tekintetben divat lett, itt most abszolút pozitív értelemben használva ezt a kifejezést. Az élet egyéb területein, egészségünk megőrzésében, fejlesztésében, illetve a prevenció kapcsán a táplálkozás hangsúlyosan került szóba és ennek hatására ez betört a sportolók, edzők, sportegészségüggyel foglalkozó szakemberek látókörébe is.

Milyen főbb kérdésekkel fordulnak önhöz manapság az élsportolók?

Az egész dietetikai tevékenység úgy kezdődik, hogy én tisztában szeretnénk lenni a jelen helyzettel, a sportoló saját szokásaival és kíváncsi vagyok, milyen célokat tűzött ki maga elé. Azokban a sportágakban, ahol a testtömeg megtartása és a súlycsoportokba való bekerülés fontos, ott meg kell találni azt a kategóriát, ahol erőképesek lehetnek a versenyzők, illetve meg kell tudniuk maradni abban. A leggyakoribb megkeresési szempont a testtömeg csökkentés, ezt követően pedig az erőnlét javítása, ezen felül az erősítő, testtömeg növelő kúra.

Milyen lényegi különbség van egy utánpótlás versenyző és egy felnőtt sportoló táplálkozási rendje közt?
Az utánpótlás versenyzőknél még figyelembe kell venni az életkori sajátosságokat, azaz hogy ők serdülnek, a növekedésük még nem állt meg, tehát hosszban, testtömegben még fejlődnek. Semmiképp sem szabad olyan gátat beletenni az étrendjükbe, ami megakadályozná a növekedést. Továbbá figyelembe kell venni, hogy a gyerekek függnek a szülők szokásaitól, életvitelüktől, így egy komplexebb feladatnak számít az utánpótlás étkeztetése, hiszen a családot is megfelelően fel kell készíteni.

Kifejtené nekünk kicsit részletesebben, mik a főbb különbségek egy utánpótlás sportoló és egy felnőtt versenyző tápanyagszükséglete között?
Természetesen itt figyelembe kell venni, hogy kinek mi a sportága, pontosan mennyi idős, ezért nagyon jelentős különbségek lehetnek mondjuk egy 13 éves röplabdás lány és egy 16 esztendős tornász fiú étrendje közt. Ha egy serdülő judós lány és egy felnőtt judós hölgy versenyző tápanyagszükségletét állítjuk kontrasztba, akkor a felnőtt sportolónál már kialakult, hogy mely súlycsoportban tud leginkább hatékony lenni. Kifejlődött a testalkata, magasságban, testtömegben, csontozatban, izomzatban megvannak a konkrét paraméterei. Számára az a fontos, hogy meg tudja tartani a legütőképesebb formáját egyrészt izomzatban, másodsorban olyan energiával rendelkezzen, aminek segítségével a legmagasabb szinten képes teljesíteni. Ugyanakkor egy serdülő versenyző esetében figyelnünk kell arra, hogy nem tudjuk, ő milyen magasságot ér majd el, melyik lesz a számára ideális súlycsoport. Nagyon jó lenne, ha széles körben állna rendelkezésre, tudományos megalapozottságú antropometriás vizsgálat és élnének vele a sportoló gyermekek, edzők, szülők. A nem sportoló gyermek is fejlődése során sajátos és a felnőtt egyéntől eltérő tápanyagigénnyel rendelkezik. A kamaszkorban pedig olyan jelentős változások zajlódnak a szervezetben, melyek önmagukban is más energia, fehérje, ásványi anyag stb. bevitelt igényelnek. Mindezekért az általános szabály, az a közhely, hogy a „gyermek nem kis felnőtt”, másrészt minden esetben egyénileg kell meghatározni az aktuális helyzetet, a célokat és lehetőségeket. Nagyon szoros együttműködésre lenne szükség az edző, a szülők, a dietetikus, no és a sportoló gyermek között. Ne felejtsük el, hogy az utánpótlás korú gyermek iskolás, valószínűleg ott veszi igénybe a „menzát”, hatnak rájuk a társkapcsolatok, az e korosztályt előszeretettel célzó reklámok, stb. Mindezekért fokozott figyelmet kíván az egyéni szükségletek és lehetőségek összehangolása. Az bizonyos, hogy a táplálkozásnak egyszerre kell szolgálnia a gyermek fejlődését, a sportolás és sportág megkívánta igényt, de semmit sem szabad tenni, ami esetleg az egészséges fejlődését akadályozná.

Mivel indokolja azt a jelenséget, hogy a hazánkban megkérdezett sportolók nagy része a saját feje után megy, az interneten, szakmai segítség nélkül keres megoldást a táplálkozási kérdéseivel kapcsolatban és nem pedig szakemberhez fordul? Esetleg milyen főbb veszélyeket tartogathat ez magában?
Egy hétköznapi ember akkor találkozik dietetikussal, amikor kórházba kerül és valamilyen betegsége alakult ki. A háziorvosi rendszerben nem kerülnek kapcsolatba táplálkozási szakemberrel. Ha megnézzük a polcokat, tele vannak táplálkozási útmutatókkal. Az internet a mai világban pedig megkerülhetetlen hihetetlen lehetőségekkel és veszélyekkel.
A személyes konzultációt és az egyénhez igazított étrend kialakítását azonban szerintem nem pótolhatja semmi. Olyan szakemberhez kell fordulni, aki személyre szabottan tud tanácsot adni, mert az adott sportoló nem feltétlenül rendelkezik kellő ismeretekkel, és elképzelhető, hogy a sorok közül csak azt olvassa ki, amit önmaga is látni, hallani akar. Legfőképpen ez a veszélye annak, ha valaki a saját feje után megy a megfelelő ismeretek hiányában.

Milyen eszközzel lehetne elérni Ön szerint, hogy hazánkban gyakorlatilag mindenkihez eljussanak ezek a módszerek?
Talán nem is a specifikusan sporttáplálkozási, hanem a táplálkozási alapismeretekkel kezdeném. Ezeket valahol, valamilyen módon tanítani kellene, hiszen amíg élünk, táplálkozunk, de ez még nem garantálja, hogy értünk is a táplálkozáshoz. Egyrészt fontos a média szerepe, illetve az is, mit hozunk otthonról. Az a közösség, ahol étkezünk, szintén befolyásoló lehet.

Köszönjük az interjút!