Mióta korcsolyáznak hazánkban a jégen?
Mint az az ősskandináv Frithiof-mondából kitűnik, a korcsolyát a vikingek már 700 esztendővel ezelőtt ismerték. Sőt hozzátehetjük azt is, hogy a korcsolya még korábban, már az őskorban is használatos volt. A közép- és észak-európai cölöpépítmények leletei között számos csontkorcsolya maradt ránk. Ez egyszerű marhacsontdarab, amit szíjakkal erősítettek a lábhoz.

És a mai acélkorcsolya kinek a találmánya?

Éppúgy nem tudjuk, mint azt, hogy ki találta fel a csontkorcsolyát. Egy bizonyos: az acél élű korcsolya Hollandiából került hazánkba. Talán a 17. században, a Hollandiát járt magyar diákok közvetítésével. Kezdetben persze ez igen egyszerű szerkezet volt. Sima falap, melybe egy vasélt vertek hosszában. A 19. században azután kialakult a ma is használatos korcsolyák valamennyi formája, fajtája. Sikerük oly nagy lett, hogy valóságos korcsolyaláz fogta el Európát. Korcsolyázott a német költő Klopstock és Goethe, de korcsolyázott a magyar reformkor nagy alakja, minden sportág igaz barátja: Széchenyi István is. Budapesten egyre-másra nyíltak a jégpályák, virultak a jégünnepélyek, és a korcsolyázás mind népszerűbbé vált. A városligeti jégpálya első korcsolyázó hölgyei között ott voltak Eötvös József lányai.

Mióta táncolnak hazánkban a jégen?

A jég hátán általában az ifjúság szokott megélni és – korcsolyázni. Eltekintve Mátyás királlyá választásától, mely alkalommal a Duna jegén, Szilágyi Mihály vezetésével, néhány korosabb nemesúr is tartózkodott. Persze, az ifjúság itt is jelen volt. Feltehetően csontkorcsolyával, irongával a lábán és vidám szívvel fújta az első “pesti dalt”: “Mátyást mostan választotta mindez ország királyságra…” Némi szelíd erőszakkal tehát a 15. századba helyezhetjük az első “jégzenét”. De ne kereskedjünk ilyen távoli múltban!

A pest-budai jégzenék okmányszerűen hiteles születési helye a Városliget. A Pesti, később Budapesti Korcsolyázó Egylet 1869-ben alakult. A városi tanács ingyen “adta” a tó természetes jegét. A melegedőhelyiséget Rudolf trónörökös személyesen nyitotta meg. Ettől kezdve fesztelen jókedv és vidámság uralkodott a jégen. Idézzük a dicső előidők krónikáját: “Hogy az egyleti élet minél változatosabb legyen, a hölgyek délutánonként uzsonnákat rendeztek. Zeneszóban sem volt hiány. Andrássy Manóné grófnő egy kintornát bocsátott rendelkezésre. Arra azonban már nemigen futotta, hogy forgatására embert is alkalmazzanak, így hát a választmányi tagok és a vállalkozó ifjak hajtogatták felváltva a sípládát.”

Ez az unalmas, de felmelegedésre kiválóan alkalmas feladat csakhamar kapós tisztség lett. A kintorna volt tehát a szerény és hangulatos kezdet, de a fejlődés nem állt meg itt. A nyitás után alig múlt el néhány hét, s máris messze hangzó katonazenét hallhattak a Városligetbe látogatók. “Micsoda nagy esemény volt, amikor a katonabanda hangjai a liget csendjében először felharsogtak” – így lelkesedik az egylet historikusa. Állítását azzal is bizonyítja, hogy hamarosan gondoskodás történt: miszerint a katonazenészek fedél alatt muzsikáljanak. S a zene egyre hangosabban, egyre több igénnyel zengett. 1781 januárjában Pestre érkezett Jackson Haines, a műkorcsolyázás amerikai atyamestere. A korabeli lapok írják: “A látottakon okulva és tapasztalva, a korcsolyázás körében hamarosan tért hódítottak a különféle táncok, s a jégpálya – táncteremmé alakult át. Egyik a másikát tanította a keringőre, francia négyesre. Ezt táncolták a legnagyobb előszeretettel…” – 1871-ben…

Több mint 100 esztendővel ezután is változatlanul zeng a muzsika a jégpályákon, a kintornát és a katonazenét “leváltották”, s a francia négyes melódiáira a legöregebb korcsolyázók sem emlékeznek. A “lázas ifjúkor” más dallamokra csúszkál, kering a jég hátán.

Mikor kezdtek síelni Magyarországon?

A sí első komoly tárgyalását a Herkules című sportújság 1884. évi kötetében találjuk. A cikk címe: A hócipők.

Persze, ma egészen mást értünk hócipőn. Akkor nyilván a sílécet mondták így. A németek jégcipőnek nevezik, a norvégok – sínek… “Norvégiában parasztok és városiak, ifjak és öregek egyaránt művelik, még síversenyeket is rendeznek! Hazánkban e sport teljesen ismeretlen, pedig az alkalom megvolna űzéséhez…”

Az első magyar híradás a sísportról tehát 1884-ből való. A gyakorlati sportolás 1892 telén indult meg. A korabeli tudósító így ír az eseményről: “Földvári Tibor és Ehrlich János megkezdték a svéd hócipő-korcsolyázást, majd egy öl hosszú, keskeny facipőkkel a Gellérthegy nyugati és az óbudai hegyek alkalmas lejtőin száguldozván lefelé. Ehrlich a legutóbbi hóvihar alatt az Andrássy úton is végigsiklott.”

Az első magyar szakkönyvet a síről a kiváló magyar ornitológus, Chernel István írta. A lábszánkózás kézikönyve 1896-ben jelent meg. Chernel 1891 nyarán Norvégia északi részén tartózkodott madártani kutatások céljából, figyelmét azonban a népélet is lekötötte. Ekkor ismerkedett meg a sível. Mindjárt maga is megbarátkozott vele. Első mestere egy Ole Ravna nevű lapp ember volt, egyike ama hat sarkvidéki utazónak, akik Fridtjof Nansen vezetésével Grönlandban jártak. Chernel hazatérvén, Kőszegen kezdte el művelni, amint vallja: ezt a “testet-lelket izmosító férfias mulatságot”.

Forrás: mek.oszk.hu